Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Fecske András sírbeszéde Vecsési Sándor temetésén

2015.06.29

SÍRBESZÉD

(Elhangzott a temetésen, 2015. 06. 24.-én)

 

         Soha nem gondoltam volna, Sanyi, hogy egyszer majd itt állok előtted a józan valóság vasalt fegyelmében, és nem tudom mit mondjak. Mert most nem közös témánkról van szó, a festészetről: a napnak nem kell sárgábbnak lenni a vásznon, az ég sem lehet szürkébb vagy kékebb – az alapozásra sötét szín vetült.

         Nem tudom, hallod-e, amit mondok – hívő ember lévén hiszem, hogy igen – de ez a fekete nem illik a te világodba, mint ahogyan a harangszó sem: te mindig teremtettél, annak a szegény háznak is új életet adtál, amit pedig a harangszó már elsiratott. És micsoda életet! Még ma is bennem él annak a negyven évvel ezelőtti délutánnak az emléke, amikor a Máglya-közi műterem motozó zajában épp a szülőházadról készült képed ajtaját nyitottad meg előttem. A kulcs elfordult a zárban, s mindketten benne voltunk a képben, egy másik valóságban, amelynek stigmáira az én családom történetében is ráleltem egykor. Azóta látom másképp a művészetet – azóta érdekel benne az a valóság, amire egy-egy ajtó kitárul, aminek létezését találkozásunkig csak homályosan sejtettem, s neked köszönhetően rányílt a szemem. Azóta próbálok szellemiséget keresni minden képben, szoborban – olyan szellemiséget, ami azzá tett, amivé lettem: az ősök génjeit magamban hordozó, azt gyerekeimnek tovább adó közösségi emberét, és ebbéli minőségemben lakhelyemnek tekintek minden házat, amit festettél.

         Emlékszel első közös munkánkra? A kézirat lapjainak suhogására, amelyből a könyvünk lett 20 évvel ezelőtt. Te sugalltad, én fogalmaztam, s bár – első könyves íróként – tökéletesre akartam formálni a szavakat benne, már az elején tudtam, az írás csak kalauz lesz azon a vonaton, amely festői világod alakjait viszi az utókor felé. Mégis fáj, hogy ez az utókor ilyen hamar eljött. A nyergesi villanyszerelő kisinasból egy kettőre művészember lett, aki felszállt a saját maga vezette vonatra, s most a végállomáshoz ért.

         Mi, akik körben állunk téged, tudjuk ki voltál – az utókor meg tudni fogja, ki vagy. Olyan hagyatékot adtál tovább, ami megkerülhetetlen. De ennek feldolgozása már a művészettörténelem feladata, mint ahogyan az is, hogy életműveddel kapcsolatban miképp tudja majd a legnagyobb elismerés hangjait tárgyilagossággal párosítani.

         Jaj, de most nem a képeket gyászoljuk: a keretből csak a festő szól ki, az ember nem. Annak a kéznek a nyoma, amely az ecsetet fogta, ott van a vásznon, de a kézfogás melege, amivel fogadta a dömsödi kis házba éppen beeső barátot, nincs. A kölesdi szekkóra festett gyereksereg játékát figyelő felnőtt emberpár szomorúságát sem érti meg, csak az, aki látta, hogy ez a kéz hogyan simított végig a barátok gyerekeinek fején – milyen bársonyos szeretettel.

         Mégis, hová tűnnek ezek a kézfogások, simogatások? Amíg élünk, őrzi őket az emlékezet, s utána betemeti őket az emlékezet sírja, a feledés? Hogyan adhatnék rá választ, ha még azt sem tudom, hogyan magyarázom meg unokámnak, hogy Sanyi bácsi nem jön többé hozzánk karácsonykor mosolygós Jézuskaként? És mi hogyan fogjuk megélni személyiséged hiányát, ha már a valóság festett háttere is megfakul?

         Tudom, az életnek mennie kell tovább – a miénknek legalábbis. És csak hihetjük, hogy a tiéd is folytatódik. Szinte hallom, ahogy mondod: „Arankám, megjöttem, most már együtt maradunk örökre”. Mert erről is megérne szólni egy szót, hogyan éltél pároddal! Ahogy képeidben a szülőket megfestetted. Azzal a szelíd szerelemmel, ahogy Aranyt féltetted, amikor édesanyja elment: „Akinek nincs gyereke, és a szülei is meghaltak, az egyedül áll a világban. Nincs aki védje őket elölről, hátulról.” Te voltál számára az elő és utóvéd.

         Nekünk, akik itt maradtunk, nem is a festő hiányzik legjobban, hanem az ember, akinek fejéből, mint Zeusz koponyájából Athéné, a festő kipattant. Akit ismertünk. Akit nem akarunk felejteni, mert a jóság nem veszhet el. Aki, még az utolsó napon is azt mondta: „Egész életemben mindenkinek segítettem, ahogy tudtam”. Aki ezzel a segítőkészséggel fordult oda mindenkihez. És akinek mégsem tudtunk segíteni, amikor rálépett arra az útra, amelyiken mindenkinek egyedül kell továbbmennie….

         Különös dolog a szeretet, és aki nem hívő ember, nem is érti igazán. Pál apostol mondja a korinthusbeliekhez írott első levelében, hogy a hit, remény és szeretet hármasából legfontosabb a szeretet. Ebben a nehéz percben sem tudunk mást mondani: a szereteted tovább él velünk Sándor, s jó lenne tudni, hogy érzed a miénket is. Hitünk szerint nemcsak egyenként őrizzük ezt az érzést, hanem, ahogy reményljük, közösen is – ez a szeretet kísérjen utadon.

Isten veled.

 

 

         Fecske András